Harc a devizahitel ellen - nem így kell nekiesni (Vélemény)
2009. október 7. - szerdaAmikor 1993-ban dolgozni kezdtem az MNB-ben, az egyik első feladat a múltból örökölt jegybanki szabályozás és eszköztár megújítása volt. Akkoriban nem kellett bizonygatni, hogy a bankok döntéseit közvetlenül megkötő szabályok nem hatékonyak, és piaci viszonyok között a szabályok kikerülésére ösztönöznek. Nem hittem volna, hogy bő 15 évvel később ismét elő kell szedni az akkor használt érveket, és különösen nem, hogy ezt a jegybankkal szemben kell megtenni - írja Kondrát Zsolt, az MKB Bank vezető elemzője, akinek személyes véleményét alább közöljük.
Előre kívánom bocsátani, hogy véleményem szerint a devizahitel-állomány magas szintje az államadósság mellett a jelenlegi magyar gazdaságpolitika legnagyobb kerékkötője: korlátozza a monetáris politika mozgásterét, többszörösére növeli az ország külső sebezhetőségét. Egyetértek azzal, hogy a lakossági devizahitel-állomány további felépülését meg kell akadályozni, illetve segíteni kell a meglévő állomány leépülését. A kérdés igazából az, hogy miként érdemes ennek nekifogni. Azt gondolom, hogy nem úgy, ahogy az MNB akarja.
A devizahitelezés korlátozását célzó, tegnap felvázolt jegybanki javaslat kemény beavatkozás a banki döntésekbe, közvetlenül meghatározza, hogy egy-egy ügyfél kapcsán milyen kockázati szintig mehet el a bank - mennyi lehet a törlesztőrészlet a jövedelem százalékában, és mekkora hitel nyújtható a fedezet értékének arányában. A javaslat megtétele nem lehetett könnyű az MNB számára, hiszen egyenértékű annak beismerésével, hogy a kritikák megalapozottak voltak, és a jegybank korábban hibázott, amikor nem vezetett be ehhez hasonló szabályokat. Ez azonban nem lényeges szempont, sőt tulajdonképpen értékelendő, hogy van olyan intézmény, amely szembenéz a hibáival, és hajlandó változtatni gyakorlatán. Kérdéses persze, hogy miben is hibázott a jegybank: abban hogy egyáltalán hozott korlátozó intézkedéseket, vagy abban, hogy konkrétan a most javasolt lépéseket nem tette meg. Én az előbbire szavazok. Nem vonom kétségbe, hogy a szabályozás - valamilyen szabályozás - szükséges, de az ennek alapjául szolgáló filozófia tekintetében a különböző megoldások között óriási különbség lehet. Az igazi baj az, hogy bár a javaslat vélhetően megfelel a jelenlegi társadalmi hangulatnak, kifejezetten rossz üzenetet küld, hosszú távon pedig várhatóan nem lesz hatékony, és visszafogja a növekedést.
Az üzenet lényege, hogy a piac nem tudja kezelni a problémát, de az állam igen, és meg is teszi. A jelenlegi helyzetben vonzó üzenet, de rossz. Fokozza az erkölcsi kockázatot, mivel azt sugallja, hogy aki a kemény szabályoknak megfelel, az már nem kockázatos ügyfél. Az ügyfelek részéről csökkenti a kockázatok saját felmérésének igényét. Erősíti a paternalizmust, az állam mindenhatóságába vetett hitet. Talán már homályosodnak az emlékek, de a helyzet az, hogy 40 év tapasztalata mutatja, hogy a direkt állami beavatkozás nem hatékony, rugalmatlan, felesleges bürokráciához és az erőforrások pazarlásához vezet. Ez vagy közvetlenül fogja vissza az aktivitást, vagy arra ösztönzi a piaci szereplőket, hogy erőforrásokat áldozzanak a szabályozás kikerülésére, és ezen keresztül közvetve lassítja a növekedést.
Jelenlegi formájában a javaslat könnyű álmot ígér, de ez is csalóka. Arra csábít, hogy nyugodtan dőljünk hátra, hiszen ezek az egyszerű szabályok nehezen kijátszhatóak, és így képesek megakadályozni a mostanihoz hasonló válságok ismételt kialakulását. Ez a megalapozatlan hit nagyon is valós veszély, amit mindennél jobban mutat, hogy az MNB modell-számítások alapján úgy véli, hogy a devizahitelek állománya 10-15%-kal kisebb lenne most, ha a jelenlegi szabályozást 5 évvel ezelőtt bevezették volna, és ki nem mondva is azt sugallja, hogy akkor minden másképp alakult volna.
Eltekintve attól, hogy a számítások során gyaníthatóan nem vették figyelembe a szabályok kikerülésének hatását, természetesen jogos a kérdés, hogy vajon a szabályok korábbi bevezetésével elkerülhető lett volna-e a tavaly őszi válság és az árfolyam tavaszi zuhanása. Véleményem szerint nem. Bár az adósságszint és a folyó fizetési mérleg hiánya valamivel alacsonyabb lett volna, az ország akkor is döntő mértékben külföldi finanszírozásra szorult volna a mindenképpen magasnak számító adósság, a hiteltelen fiskális politika és a strukturális problémák miatt, és a pénzpiacok globális befagyásakor ugyanúgy felmerült volna az államcsőd kérdése. Ez nem jelenti azt, hogy nem kellett volna már előbb lépni valamit, csak felhívja a figyelmet a szabályozó hatóság túlzott önbizalmának veszélyeire.
A túlzott önbizalom ráadásul könnyen ahhoz vezethet, hogy a szabályozó hatóság elalszik, és a jövőben ismét nem veszi észre, amikor a szabályok formális betartása mellett a piac lényegében teljesen kikerüli azokat. A valóságban a szabályok mindig kijátszhatóak, és hogy milyen mértékben játsszák ki őket ténylegesen, az nem csak attól függ, hogy mennyire bonyolultak vagy rugalmasak - azaz mennyire könnyű kiskaput találni bennük -, hanem attól is, hogy milyen mértékben sértenek érdekeket, másként fogalmazva, mekkora ösztönzést jelentenek az elkerülésre. És itt van a kutya elásva.
Én is reménykedem abban, hogy a válság és a világgazdasági recesszió véget ért, és ha lassan is, de már a fellendülés időszaka jön. Ebben az esetben az itthon elért egyensúly-javulás és a kedvező nemzetközi pénzügyi környezet lehetővé teszi az alapkamat további csökkentését, ami a forint hitelek kamatát már rövidtávon is versenyképessé teheti a devizahitelekével. Ha így alakul, akkor a devizahitelezés korlátozása nem lesz effektív, hiszen a lakosság inkább forintban fog eladósodni. Ettől persze még nem lesz jó a javasolt szabályozás, de nem számít majd.
Nem elhanyagolható azonban annak a kockázata, hogy a nemzetközi pénzügyi helyzet nem teszi lehetővé az alapkamat jelentős további csökkentését, és a felárak tartósan magasak maradnak. Ebben az esetben a forint hitelek kamata továbbra sem lesz versenyképes a devizahitelekével, ami erős ösztönzést teremt a szabályozás kikerülésére. Ennek legnyilvánvalóbb módja a határokon átnyúló hitelezés lenne, például a hazai bankok külföldi leányain vagy közvetlenül az anyabankokon keresztül, de ne becsüljük le az erre irányuló kreativitás erejét. Az ösztönzés nem csak a pénzügyi szektor oldalán jelenik meg, de az ügyfelek felől is.
Jelenleg a bankok vonakodnak hitelezni, ami elsősorban a megnőtt kockázatokkal, a banki mérlegek kitisztításának szükségletével van kapcsolatban. Emiatt nemzetgazdasági szinten a javasolt jegybanki szabályozás várhatóan még évekig nem lesz igazán korlátozó, ezt maga a jegybank is elismeri. Amilyen mértékben azonban a szabályozás mégis hat, visszafogja a növekedést. A javaslatban szereplő paramétereket többé-kevésbé az átlagos ügyfél - a maximális törlesztés-jövedelem arány esetében a meghatározott jövedelemsávok tipikus ügyfele - jellemzőit figyelembe véve alakították ki, de arra is vonatkozik, aki ennél kedvezőbb helyzetben van, és kisebb a kockázata. A bankok azonban már nem ítélhetik meg ezt szabadon, így ezek az ügyfelek nem kapnak megfelelő kiszolgálást, és érdekeltek lesznek a szabályokat kikerülő megoldásokban.
A jelenlegi szabályozási javaslatot tehát a koncepció szellemisége miatt nem tartom jónak, és hosszú távon nagy esélyt látok arra, hogy vagy felpuhul, vagy a kikerülésére alkalmas csatornák felfedezésével a pénzügyi szektor túllép rajta. Bár nem ez volt írásom fókuszában, a javaslatok nehezebbé teszik a befektetési célú (bérletként hasznosítandó) ingatlanvásárlást, és váratlan módon a forinthitelezést is korlátozzák. A javasolt szabályozás hosszú távon visszafogja a növekedést, a jelenlegi recessziós környezetben akadályozza a hitelezés beindulását és az ingatlanárak emelkedését.
Jogos a kérdés persze, hogy van-e alternatív elképzelésem. Azt gondolom, hogy a követendő politika a bankok érdekeire, ösztönzőire ható (a költségeken, tőkekövetelményeken keresztül közvetve megjelenő) szabályozás lenne, ami rugalmasan kezelné az eltérő ügyféligényeket, és lehetővé tenné az eltérést a fő szabálytól, amelynek szellemiségét viszont keményen számon kérné. Ehhez nagyobb felelősséggel és jogkörrel (bírságolás), jobban képzett és fizetett stábbal rendelkező szabályozó hatóság kell, amelyik folyamatos aprómunka révén lépést tart a pénzügyi szektor fejlődésével és innovációival. Nem egyszerű, gyors sikert ígérő elképzelés, de olyan szerintem nincs is.
Az ország és a pénzügyi szektor sérülékenységének csökkentése szempontjából a legfontosabb a kiegyensúlyozott fiskális politika és az alacsony inflációs környezet fenntartása: ahol ez megvalósult, ott nem volt szükség a devizahitelekre (cseh példa).
Kondrát Zsolt
forrás: portfolio.hu